Fel kellett nőnöm, hogy méltón tudjalak szeretni!

Bennünk él az első szerelmünk suta pillantása, az első csók zavarba ejtő furcsasága. Bennünk motoszkálnak az átélt viták szúrós szemű villanásai, az át nem gondolt, haragból elejtett mondatok. A szerelmes összebújások, az "örökké"-ről szóló, be nem tartott ígéretek. A flörtölő pillantások a buszról, vagy a csendben átélt, fájó könnyeket indító visszautasítások. Így válunk felelősségteljes nőkké, akikben kiolthatatlanul ott él a gyermeki énjük is.

Minden emlékünk észrevétlenül formál minket és azt a szerelemnek nevezett érzést, amit a másiknak adunk. Elmosolyodom, mennyit változott ez az érzés az elmúlt majd harminc év alatt. Ha az első kapcsolataimra gondolok, egy kócos, szertelen, kantáros nadrágba bújt kismanó képében látom a szerelmemet.

Játéktól koszos, pirospozsgás arcú, csillogó szemű kismanóként. Gondtalan volt és kendőzetlenül őszinte. Szemtelenül incselkedett, és alig várta, hogy kiderüljön, mi lesz a következménye a csínytevéseinek. Ha leszidták, a legőszintébben hangzó bocsánatkérések hangoztak el. Szégyenlősen, cipője orrával az aszfaltot rugdosva kért elnézést, majd olyan nagy szeretettel ugrott a kedves nyakába, amire csak egy igazi gyermek képes.

Ahogy teltek az évek, egyre többször csalódott a kis szertelen. Nem mindig kapta vissza azt az őszinteséget, amit ő adott. Eleinte duzzogva várta, hogy észrevegye a másik, hogy ez így nem olyan tiszta játék, mint amihez ő hozzá van szokva, de mindhiába. Végül kicsit megtörten, de továbbállt. Egy nap mindketten úgy döntöttünk, ideje kicsit megpihenni.

Elfáradtam, és éreztem, hogy változnom kell. A kis kócost elzártam a szívem legszebb kis zugába, és én is elbújtam kicsit a világ elől. Időt adtam magamnak, magunknak. Hagytam, hogy fájjon, hogy egészen apró darabokra törjek. Meg kellett pihennem a gödör alján, hogy aztán újult erővel, mosolyogva és őszinte szeretettel induljak az előttem álló úton.

Nemcsak én változtam, hanem az a szerelem is, ami bennem él, amivel meg fogom ajándékozni a Kedvest, akit utamba hoz majd a sors. Talán szerencsém lesz, és egy életen át egy úton megyünk majd tovább.

A minap bekukkantottam a kis szertelenhez. Egészen nagy változáson ment keresztül ő is. A kócos tincseket kisimította az arcából, a játék hevétől foltos kis nadrágot levetette, és komoly, nőies szettet öltött magára. Mintha csak magamat látnám. Az én ruhásszekényemből is eltűntek a mesefigurás pólók, és helyükre nőies szabású darabok kerültek. Most csillogó szemekkel, izgatottan várjuk, mit hoz a jövő. De egyvalamiben vagyunk biztosak mindketten: lesznek még olyan napok, amikor visszavesszük a játékos ruhadarabokat.

Forrás: she.hu